MIÉRT ŐRÜLT MEG OLYAN SOK URALKODÓ

0
109

Néró vagy Caligula, Rettegett Iván – hogy csak a legismertebbeket említsük, akik elborult elmével kormányoztak birodalmakat. De miért lett „furcsa” olyan sok uralkodó a történelem folyamán, ha látszólag mindenük megvolt?

Lehet, hogy pont ezért – mert mindenük megvolt. Persze azért a történelem nem ilyen problémamentes, hiszen a koronás fők nem egyszer rettegésben éltek, vagy szörnyű neveltetést kaptak, esetleg olyan trauma érte őket ifjú korukban, mely egész életükre kihatott.

A jövendő királyoknál vagy királynőknél már a kisgyermekkor sem volt egyszerű, hiszen szüleik házassága jobbára elrendezett volt, anyjuk elsődleges feladata az utód megszülése, de a hercegeket mindig mások nevelték, anyai vagy apai szeretetet ritkán kaptak. Nem volt kötődés, csak etikett, viselkedés, tanulás és gyanakvás már kis koruktól kezdve. Az olyan gyermekeikre nagy gondot fordító párok, mint XVI. Lajos és felesége, Marie Antoinette ritka példának számítottak, hisz ők kedves emberek és odaadó, szerető szülők voltak. Nem csoda, ha viszont a gyenge uralkodói karakterük is elősegítette, hogy a francia forradalom kivégzett koronás főivé váltak, s a halál gyermekeiket sem kímélte.

A trónörökös mindig rendkívül beszabályozott nevelést kapott, mindent rákényszerítettek, amit a korabeli etikett és erkölcsök elvártak ebben a témában. Furcsa, egyes korabeli elemzők szerint idegileg meglehetősen terhelt figura volt pld. II. Vilmos német császár, akinek erőszakos arroganciája nagymértékben hozzájárult az Első Világháború kitöréséhez. Szegény herceget fiatal korában rendkívül fájdalmas fizikális kezeléseknek vetették alá, mivel sérült bal kézzel született, karja rövidebb és gyengébb is volt. Mivel elképzelhetetlen volt, hogy a németeket egy testi hibás Kaiser vezesse, orvosai mindent elkövettek, csontozata nyújtásával és egyéb borzalmakkal, hogy a keze „kiegyenesedjen”. Végül soha nem volt egészséges ez a kar, de a kis trónörökös egy életre szóló fájdalmat, no meg kisebbségi érzést is szerzett emiatt. Állítólag elsősorban ezért nem vált józan belátású uralkodóvá, sőt, egyenesen egy akarnok zsarnok lett. Drámai módon anyja, akiért rajongott, pont testi hibája miatt kissé idegenkedett tőle – Vilmos jellemfejlődésének persze ez is nagyon ártott. Így egy kis túlzással nem csoda, hogy főként német kezdeményezésre, de az első nagy világégés elkerülhetetlenné vált.

Maga a hatalom is sokszor megtörte a királyi elmét, tipikus példa erre Rettegett Iván cár esete. Nem volt ő kezdetektől bolond, de a rá nehezedő politikai nyomás egy idő után, öreg korára paranoiássá tette, mindenkiben ellenséget látott. Személyes testőrségével válogatás nélkül végeztetett ki bárkit, elsősorban főnemeseket, akiről azt hitte, életére vagy hatalmára törnek. Voltak kifejezetten dühöngő, elborult pillanatai is, a legtragikusabb az az eset, amikor palotája folyosóján örököse várandós nejével találkozott, aki a nagy meleg miatt a cár szerint túl lenge (nem az előírt 3 réteg) ruhát viselt. Iván emiatt hirtelen haragjában úgy megverte a hercegnét, hogy az elvetélt. A borzalmat az is tetézte, hogy amikor egyébként hőn szeretett fia nem sokkal ezután ezt Ivánon számon kérte, fiának is nekiment, és botjával betörte a trónörökös fejét – persze dühöngéseiben senki sem merte a cárt megállítani. Amikor a beteg lelkű ember rájött tettére, hisz elméje kissé később kitisztult, majd beleőrült a fájdalomba. Persze elmeállapota emiatt még tovább romlott, szinte teljes elmeháborodottságban távozott ezen világból.

 

A túl nagy hatalom vagy a végtelen vagyon másképp is megbolondíthatott uralkodókat, tipikus példa erre Néró vagy Caligula római császárok esete. A kor cézárjai felett sem volt semmiféle fizikai vagy morális kontroll, sokszor emiatt is haltak erőszakos halált , amikor már elviselhetetlenné váltak a környezetük számára – mindkét fentebbi uralkodót saját testőrsége segédletével ölték meg. Néró zseniális költőnek és színésznek gondolta magát, megőrjítve udvarát állandó verseléseivel és színi előadásaival, aminek persze lelkesen tapsolni kellett, hiszen senki sem akarta emiatt elveszíteni a fejét. A fáma szerint a korabeli nagy római tűzvész sem véletlen keletkezett, lehet, a várost maga Néró gyújtatta fel, hogy aztán a fönséges tűzvészt nagy költőként megénekelhesse – amit meg is tett. Bár nem volt futóbolond, az általa teremtett terrort csak egyféleképpen szüntethették meg, úgy, hogy Nérót végül megölték. Caligula sem volt épeszű, a rövid életű császárnak pompa és hatalom mániája volt, s hatalmának fitogtatására olyanokat talált ki, mint hogy pld. egyik kedvenc lovát konzullá neveztette ki – csak azért, mert megtehette. Ő is félt a merénylőktől, mint minden zsarnok, így egy hatalmas tornyot építtetett, drágaköves előtérrel, arra készülve, majd onnan veti le magát és csodás alapzatán zúzza szét császári fejét, ha már meg kell halnia. Tornyáig azonban sosem jutott el, rövid idő alatt végeztek vele a lázadók, amikor már zsarnoki uralma elviselhetetlenné vált.

Oldalakon keresztül lehetne még a példákat sorolni, amikor a történelem sodrásában egyes uralkodók terheltek, furcsák, vagy valóban bolondok lettek. Ha valaki óránként váltott ruhát, az mai szemmel őrültség, középkori viszonylatban a fenségesség jele volt. Ha egy spanyol uralkodó üvegnek képzelte magát a középkorban, és nem érhettek hozzá, mert félt, hogy összetörik, tűrték a hóbortjait, és hagyták, hogy évekig nem fürödjön emiatt, vagy ki se mozduljon palotáiból. Szinte az a ritkaság, ha egy király kiegyensúlyozott felnőtté vált, és bölcs uralkodóként vezette országát, annyi veszély leselkedett a koronás fő elméjére. Ha mind ezekhez még hozzávesszük, hogy a dinasztiák mindig is belterjesen házasodtak, így a genetikai terheltség sokkal nagyon eséllyel fordulhatott elő közeli rokonok utódjainál, szinte már csodálkozhatunk, hogy egyáltalán született normális királyi sarj. Hála az emberi természetnek, időnként úgy jöhetett némi vérfrissítés a királyi családok vérvonalába, hogy egy-egy királyné félrelépett, és külső genetikai állomány is belekeveredett az elkorcsosult családfába.

Ma is vannak még uralkodói családok, és léteznek még királyok, királynők, egyre csökkenő számban, és látszólag egészséges elmeállapotban. Hiszen mondhatjuk, a mai uralkodók már normálisak. Vagy esetleg nem azok, de nem tudhatunk róla. Mert ilyen a történelem.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here