JAPÁN SZEXRABSZOLGÁK A II. VILÁGHÁBORÚBAN

0
323

„Kényelmi nőknek” hívták a japánok azokat a szerencsétleneket (minő álszent hozzáállás), akiket a II. Világháború során a megszállt területekről hurcoltak el katonai szexrabszolgáknak. Ezek a nők speciális „kényelmi központokban” kényszerültek prostituáltként dolgozni, és létüket sokáig teljesen elhallgatta japán történetírás. A túlélők és leszármazottjaik csak az utóbbi pár évben merték és tudták nyilvánosságra hozni, mi is történt velük.

Az első un. kényelmi központokat még a Kína ellen folytatott japán háborúban hozták létre Kína területén a katonák szórakoztatása céljából. Mivel Japánban akkortájt a prostitúció legális foglalkozás volt, az első elképzelések szerint ezekbe a táborokba önkénteseket szerettek volna toborozni, olyan prostituáltakat, akik hajlandóak lettek volna ilyen módon a fronton „szolgálni”. Ahogy azonban Japán egyre nagyobb területen és több katonával harcolt az idő előre haladtával, már nem volt elég „önkéntes”, be kellett vezetniük a szexrabszolgaságot, s az intézménybe a megszállt területekről szállítottak női „alapanyagot”.

A japánok lételeme az akkurátus szervezés, itt sem hazudtolták meg magukat. Az elgondolás az volt, ha a katonák szervezett formában kapnak szexuális szolgáltatást, az ilyen téren felgyülemlett energiáikat majd nem a megszállt országok lakosságán vezetik le, hiszen sajnos erre bőven volt példa megelőzően. Az 1937-es hírhedt Nanking-i erőszakhullámban pld. több mint húszezer nő esett áldozatául a bevonuló japán katonák testi étvágyának. A hadvezetés egészségügyi szempontokat is szem előtt tartott, hiszen ha ellenőrzött nők szolgálták a hadi prostitúciót, a nemi betegségek terjedését is kontroll alatt lehetett tartani.

Ezen sajátos műintézmények a világháborúban elsősorban Kína, Korea és a Fülöp-szigetek területén működtek. Sok nőt sikerült úgy becsábítani erre a „munkára”, hogy elhitették velük, a hadsereget kiszolgáló civil dolgokban, mosásban, főzésben, sérültek ápolásában fognak részt venni. Alapul véve az európaitól eltérő keleti szemléletet, sok nő elhitte, hogy a katonák lelkének ápolására és szellemi szórakoztatásukra vonulnak be a táborokba. Persze amikor már bent voltak, már nem menekülhettek, rabszolgákká, lelki és fizikai kínzás eszközeivé váltak. Megdöbbentő, de igaz, hogy sok fiatal lányt a családjuk adott el a hadseregnek, mert néha akkora volt az ínség a megszállt területeken, hogy ilyenre kényszerültek. Így szabadulva egy éhes szájtól jutottak csak némi bevételhez az éhező családtagok, és ugye a leánygyermek nem volt olyan értékes, mint a fiú. Sok helyen viszont a család tiltakozott a fiatal nők elhurcolása miatt, de ahol ellen álltak, ott könnyen az egész rokonságot kivégezhették.

Ahogy a háború kereke fordult, és 1942-től Japán elszenvedte az első visszavonulásokat, kényszer prostituáltjaikat is vitték a katonák magukkal, elszakítva őket szülőföldjüktől. Bár a háború végére elvileg megszűnt ez az intézmény, nagyon sok nő a katonáknál ragadt, hosszú ideig haza sem tért, sokuk sorsa azóta is ismeretlen, meghallhattak, eltűnhettek a háború végnapjaiban. Akik hazatértek, az átéltekről szinte sosem beszéltek, mentális és fizikai sérüléseiket életük végéig magukban hordozták, a legtöbbüknek pld sosem lehetett gyermeke az átélt testi abúzusok miatt.

Ezen szerencsétlen nőknek a sorsára az 1990-es évekig gyakorlatilag nem derült fény, az intézmények dokumentációja jórészt az épületekkel pusztult, vagy a japán hatóságok letagadták meglétüket. Japán sokáig úgy tett, mintha a dolog meg sem történt volna, a jeget néhány nő időskori vallomása törte meg, akik elmesélték történetüket. 1995-ig kellett várni, amikor is a japán miniszterelnök először és hivatalosan bocsánatot kért az áldozatoktól és családtagjaiktól az elszenvedett sérelmekért, majd nem sokkal ezután egy pénzalapot is létrehoztak a még túlélők és leszármazottjaik megsegítésére.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here