HOGYAN NYERHETTÉK EL A NAPKIRÁLY KEGYÉT

0
55

Saját magának adta XIV. Lajos a Napkirály nevet, így is jelezve azt, hogy minden körülötte forog. S valóban, aki a korszak Franciaországban bármilyen módon érvényesülni akart, annak az uralkodó közelébe kerülve el kellett nyernie a figyelmét, majd a kegyét. Lássuk, erre milyen lehetőségek adódtak.

 

Lajos létrehozta álmai tündérországát Versaillesban, s 70 éves uralkodása során ez a kastélykomplexum volt mindenek lényege. Aki ott a közelébe jutott, vagy még inkább sikerült a hatalmas palotaegyüttesben laknia, csak az kerülhetett a színe elé. Versaillesben egy szobát birtokolni mindenki legfőbb vágya volt, előfordult, hogy valaki, persze csak is az arisztokrácia köréből, szó szerint egy életet várt erre. Lakosztálya keveseknek lehetett, csak a királyi család tagjainak, no meg a legfontosabb szeretőknek – utóbbiakról később szólunk. Szobát venni az épületben nem lehetett, csak ha meghalt egy bentlakó, vagy nagy ritkán kidobtak valakit, akkor szabadult fel egy picike hely. Persze az is megtörtént nem egyszer, hogy valaki a fél életét bentlakásos várakozással töltötte, de kellő pártfogó híján ennek ellenére sem jutott a király elé.

No de azért voltak kivételezettek, elsősorban a király szeretői, akik villámgyors karriert futhattak be akár alacsonyabb nemesi sorból is. Mondhatni, a király mindenevő volt a nők terén: kerek vagy sovány, bögyös vagy vékonyka, okos vagy nagyon buta, mindre akadt példa. A hölgyek futószalagon mozogtak, keveseknek adatott meg a hosszabb kapcsolat a nagy étvágyú uralkodóval. Persze aki megmaradt, annak a király után gyakorlatilag a legnagyobb politikai befolyása volt addig, amíg kegyelt volt. Aztán jött egy másik, s a szeretői lakosztálynak új lakója lett.

Lajos imádta a palotát, imádta a kertet, ahol világraszóló újításokat is bevezettetett. Főkertésze megbecsült embere is volt, akinek nemességet is adományozott, építészei egész életében többezres munkáshaddal alakították Versaillest, hatalmas pénzt és anyagot felhasználva. Ha egy ilyen szakemberek munkája elnyerte tetszését, az közelebb kerülhetett hozzá, nagyobb elismerést vagy jutalmat kaphatott, mint bármelyik tanácsadója, vagy nemese. A királynak híres étvágya volt, így szakácsai is a legfontosabb udvaroncok közé tartoztak. Az ételeknek extra kinézetűeknek, sok félének, no meg számtalannak kellett lennie, emiatt persze óriási volt a pazarlás is. Ha a főszakács jól végezte a dolgát, kiemelt királyi megbecsülés övezte, de egyszer megesett, hogy egyik kedvenc szakácsa elnézte a vendégek kárára a felszolgálandó ételmennyiséget, s emiatt inkább öngyilkos lett, mint hogy szembesüljön Lajos haragjával.

Az uralkodó igen nagyra becsülte a művészeteket, színészként maga is fellépett. Természetesen mindig neki kellett a legragyogóbbnak, a legtehetségesebbnek és a legjobban öltözöttnek lennie a színpadon is – köztudottan hiú ember volt, hiszen megtehette. Kiváló táncos hírében is állt, s az arisztokráciának az ő udvarában mindezen szórakozásokban követnie kellett. Minden udvaroncnak táncórákat kellett vennie, a legszebb hölgyek adták a színházakban a mögöttes életképeket, amíg Lajos elöl tündökölt. Ha valaki megfelelően magasztalta a király képességeit, ügyesen táncolt, és kérésre bármit megtett színészként is, gyakorlatilag nyert ügye volt, a kegyeltek közé tartozott.

A fentieket figyelembe véve igen fárasztó lehetett Versaillesben élni és XIV. Lajos figyelmét keresni a nap minden órájában. Az arisztokrata hölgyek és urak ennek ellenére szinte megfeszültek azért, hogy ennek a mindennapos királyi színjátéknak a statisztái lehessenek. Lajos volt a nap, ami beragyogta életüket, s ha nem sütött rájuk a királyi kegy, úgy érezték, semmik nem voltak az ő vezénylő csillaguk, a Napkirály nélkül.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here