FARAH PAHLAVI, A PERZSA JACKIE KENNEDY

0
158

Vajon az iráni császárné, Farah Pahlavi korának Marie Antoinette-ként értékelhető szereplője volt csillogó gazdagságával és fényűző életével, vagy egy olyan felvilágosult vezető társa, akit országa sosem értett meg? Akár ez, akár az, története a kortársai, de az utókor számára is tündérmesébe illő folyamú – bár végül ennek a mesének a végén a „rossz” győzött.

Sokak számára Farah Pahlavi császárné azt az utolsó esélyt szimbolizálja, ami Iránnak az iszlám forradalom előtt adatott arra, hogy a középkorban szunnyadó királyságot a modern demokráciába átvezesse. Mások szerint viszont a császárné mindazt a szélsőséget testesítette meg életével, mely közvetlen előzményeként szolgált a Khomeini-féle iráni forradalom kitörésének.

Farah 1938-ban látta meg a világot egy jómódú középosztálybeli perzsa családban. Bár imádott apját a lány nagyon korán, nyolc éves korában elvesztette, anyja mindent megtett, hogy egyszem lánya megkapja mindazt a nevelést és szabadságot, ami a Közel-Keleten az adott korban csak elérhető volt. A perzsa elithez tartozó özvegy lányát nyugati nyelvekre taníttatta, nem erőltette rá a keleti hagyományos viseletet, pld a fátylat, és eszébe sem jutott, hogy gyermekének az akkori iráni szokások szerint előre elrendezett házasságot kössön. Farah okos, érdeklődő lány volt, így anyja egy ösztöndíjjal Párizsba küldte, ahol építészetet és művészetet tanult. Nagyon törekvő, jó tanuló volt, nem járt társaságba, szórakozni, csak a tudásra koncentrált. Elzárt életét csak egy esemény törte meg, amikor is 1959-ben hivatalos meghívást kapott a párizsi Iráni Nagykövetségen rendezett fogadásra, amit az épp oda látogató Sah tiszteletére rendeztek.

A Sah éppen nemrégiben vált el 2. feleségétől, akitől nem született utódja, és megint házasodni akart. A találkozást kettőjük között sorsszerűnek is mondhatnánk, de benne volt a kalapban az a tény, hogy a nagykövetségre kifejezetten az említettek miatt jó családból való és Franciahonban tanuló fiatal lányokat hívtak a sah szórakoztatására. De mint a mesében, a „dolog” megtörtént: a lány és az uralkodó közötti találkozásból szerelem lett az első látásra. Még 1959-ben össze is házasodtak, és az sah úgy nyilatkozott, megtalálta azt a nőt, akire mindig is társként vágyott.

Mohammed Reza Pahlavi reformer király szeretett volna lenni, kivezetni Iránt a középkori szokásrendből, a nőknek is adni oktatást, társadalmi jogokat, s felemelni a szegényeket akár állami munka vagy juttatások árán. Az anyagi háttér adott volt, hiszen a kelet legnagyobb olajkincsén Irán ült, s a sah szinte számolatlanul költhette a pénzt új épületekre, iskolákra, művészetekre és iparfejlesztére. A császárné méltó társa lett a munkában, a sah annyira becsülte tudását és karakterét, hogy a későbbiekben hivatalos társuralkodói címet is adatott neki, és utódjává nevezte, ki, ha halála idején fia kiskorú lenne még.

Farah egy tündérkirályságot látszott uralni férje oldalán, és nem mellesleg nagyon gyorsan fiú trónörökösnek is életet adott, így biztosítva helyét a régi hagyományok szerint is. Munkájában függetlenül dönthetett, és úgy gondolta, az ország a kultúra erősítésével mehet előre, így a modern művészetek jelentős pártolójává vált, emellett a lehetőségeihez mérten igyekezett segíteni a nők helyzetének javítását is Iránban. Az 1960-as évek végére úgy tűnt, Irán a boldog arany kor, a modernizáció nyugati útján halad, s az ország élén egy olyan házaspár uralkodik, melynek női tagját egyre többen Amerika ikonikus first ladyjéhez, Jackie Kennedyhez kezdték hasonlítani.

A királyság bukását azonban pont az a tény siettette, ami gazdagságát is biztosította: az olaj. A világon az olajkincs a mai napig stratégiai fontosságú, Irán a korszakban is emiatt vált a nagyhatalmak céltáblájává. Mind a nyugat, mint a Szovjetunió ki akarta terjeszteni ideológiai befolyását a perzsákra, ami együtt járt volna természetesen a gazdasági térnyeréssel is. Mindenki mindenhol szervezkedett, a folyamatos királyság külpolitikai kereszttűzbe került. Ha ez nem lett volna elég, egyre jobban teret nyert az országban az iszlám konzervatív ága, prófétai hatású és tisztelettel bíró ideológusa, Khomeini ajatollah vezetésével. Bár a főpapot időlegesen száműzték államellenes felforgató tevékenysége miatt, külföldről is tudta szítani a királyi család és a regnáló rendszerrel szembeni elégedetlenséget. A vallási konzervatívok pont azt nehezményezték, ami Iránt a modern útra vitte: a nők önállósódását, a hit térvesztését, a Korán törvényei helyett a nyugati törvénykezés bevezetését, még a művészetek pártolását is – szemükben a sah uralma eretnek volt, és egyre eretnekebbé vált.

A történelmi tények ismertek: az 1970-es évek vége állandó tüntetéseket hozott a sah rendszere ellen, és amikor egy nagy zavargás során a rendőrség a tömegbe lőtt, elszabadult a pokol. 1978 decemberében lázadás tört ki, a hadsereg is a felkelők mellé állt, és a királyi családnak el kellett hagyni az országot, ahova soha többé nem térhettek vissza. Jött Khomeini, és a perzsa iszlám állam furcsa, de azóta is tartó uralma.

A sah nem élt sokáig, de Farah a mai napig az USA lakója, és töretlen energiával dolgozik a távolból hazája reménybeli ideológiai jobbításán, a nők megsegítésén. Világhíres, milliárdokat érő modern művészeti gyűjteményét kimenekítette magával, s annak időnkénti kiállításával is igyekszik nemes célokat szolgálni. S bár hatalmas vagyont vitt ki Iránból és évtizedek óta fényűző életet él száműzetésében, ennek ellenére Farah Pahlavi ex-császárné inkább egy újító Jackie Kennedy, mint egy gazdagságában tobzódó Marie Antoinette.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here