A FRANCIA „KOPORSÓS” LÁNYOK, AKIK MEGSZELÍDÍTETTÉK AMERIKÁT

0
93

Franciaország a 18. század elején meg akarta hódítani Amerikát, jelentős kolóniákat hozva létre nem csak a mai Kanada , de a mai USA-béli déli államok területén is. Azonban túl sok volt helyben a férfi telepes, valahogy meg kellett oldani, hogy ne maradjanak pár nélkül. A francia király ekkor „találta ki”, hogy erővel francia nőket telepítenek ki a vadonba a férfiak mellé: ők lettek a „koporsós” lányok.

Bár a név maga ijesztő, az elnevezés nem valami gyászos halálból ered: amikor ugyanis ezeket a fiatal lányokat leszállították a hajóról, olyan szekerek platóján utaztak befelé a vad földekre tovább, melyeknek hátsó része erősen emlékeztetett a korabeli halottaskocsik szerkezetére. Tekintve, hogy milyen nehézségekkel kellett szembesülniük sokaknak az érkezők közül, a korai halál távoli felemlegetése nem is volt olyan érthetetlen, bár az elnevezés így is kicsit morbidra sikerült – viszont rajtuk ragadt. Később ezeket a nőket pelikános lányoknak is hívták azon egyszerű okból, hogy az első nagy transzporthajó neve „ A Pelikán” volt.

A korszak ötletgazdáinak gondolkodását, nem meglepő módon, a keresztény hit védelme vezérelte, amit az Új Világban is meg akartak tartani. Az akkori francia férfi telepesek ugyanis nagyon sokan kereskedőnek álltak, és kapcsolatot teremtettek a területeken élő különböző indián törzsekkel. A kereskedelmet sokszor francia férfi és indián nő együttélése is követte, hiszen az indiánok, ha befogadták az érkezőket, nem látták akadályát a további vérkeveredésnek sem. Franciaországban viszont attól tartottak, a kultúrák ilyetén keveredése a vallást háttérbe szorítja majd, és az amerikai föld morálisan elkorcsosul – erre lettek „kitalálva” a pelikános lányok, hogy ne csak fehér keresztény társat és feleséget, de erkölcsi támaszt is nyújtsanak a korábban érkezett férfi telepeseknek.

Bár Franciahonban önkéntesek is akadtak, a kiutazók létszámát elsősorban árvaházakból, elszegényedett családokból vagy örömlányokból töltötték fel. Akkor a  nők sok szempontból másodrendű állampolgárok voltak, akik, ha nem védte meg őket a családjuk, kéznél voltak és korban megfelelőek, nem tiltakozhattak, pláne, ha az egyház is áldását adta a „tranzakcióra”.

Megérkezve aztán ezek a szerencsétlen lányok sokszor áldatlan állapotokat találtak azokon a kezdetleges településeken, ahol férjet kellett volna kapniuk. A lakóhelyek inkább istállókhoz hasonlítottak, ahol a férfiak az állataikkal éltek együtt. Nem mindenki akart fehér feleséget venni magához, sokan inkább megtartották indián élettársukat, de a francia lányokat is beköltöztette a kormányzói hatalom melléjük. A helyzet sokszor elviselhetetlenné vált, számos szerencsétlen fiatal nő még a saját élelmezéséről sem tudott gondoskodni, hiszen férfi támasz nélkül a vadonban ez szinte megvalósíthatatlan volt. De nem volt visszaút, a hajójegyek csak oda szóltak.

Az idő elteltével, bár sokan odavesztek, néhány pelikános lánynak végül sikerült gyökeret eresztenie, megkapaszkodni, olyan férjet találni, aki megbecsülte őket és velük alapított családot. Voltak olyan örök túlélők, akik többször is házasodtak, mert a vadon a férfiaknak veszélyes üzem volt, és mivel kevés fehér nő élt a kolóniákon, ha férjük meghalt és még partiképesek voltak, gyorsan elkeltek. Ne feledjük, ez még csak a 18. század első fele: nincsenek városok, utak vagy erődök: a vadon volt, vadállatok, ellenséges vagy baráti indián törzsek, és a túlélés kényszere, amiben persze a nők néha jobbak voltak, mint a férfiak.

S hogy mit hozott a gyarmatoknak ez a pár francia asszony? Mindenképpen az európai kultúra, életmód és erkölcsök üzenetét, a megkapaszkodás lehetőségét, és a családokban való tovább élést. Nagyon kevesen voltak, de jelentőségük és emlékük számarányukat mindenképpen felülmúlja, s a helybeliek még évszázadokkal később is, a mai napig megemlékeznek róluk.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here